websikehealthcheck

Blog...

Tényleg baj az az egy szál cigi vagy csak “túllihegjük a semmit”?

Tényleg baj az az egy szál cigi vagy csak “túllihegjük a semmit”? - együttfüggés - Tommy Hellsten: Víziló a nappaliban

Nemrég kaptunk egy kommentet, ami szerint az, hogy a függőségekkel és ezek hatásaival foglalkozunk “a semmi túllihegése”. Hiszen az alkoholizmus vagy a dohányzás annyi embert érint, szinte minden családban jelen van valamilyen formában, nem újdonság. De akkor már nem is kell foglalkozni vele? Tényleg túllihegjük a semmit? Miért téma ez egyáltalán? Európa egyik “legalkoholistább” országában kell-e beszélni az együttfüggésről? Ezekből a gondolatokból született ez a cikk. Olvass tovább, ha érdekelnek a válaszok!

Nem az az egy cigi / pohár bor a baj…

Ami először eszembe jutott, mikor a kommentet olvastam, az a Víziló a nappaliban egyik alapgondolata, ami az együttfüggés (co-dependency) definíciója.

„Az együttfüggés olyan betegség vagy betegségszerű állapot, amely akkor alakul ki, amikor az ember egy nagyon erőteljes jelenség közelében él, és ezt a jelenséget nem tudja saját személyiségén belül feldolgozni, hanem alkalmazkodik annak létéhez.”

Tommy Hellstentől, aki írói munkássága mellett pszichoterapeuta és coach is, több előadásán is megkérdezték kell-e azokról a dolgokról beszélni, ami egyébként is elég általános.

„Előadásaim alkalmával sokszor szembetalálom magam olyan emberekkel, akik szerint ezek a dolgok mindannyiunkban jelen vannak, így kár is külön beszélni róluk. Csodálkozom, hogy
abból, ha egy jelenség meglehetősen általános, miért következne az, hogy nem érdemes foglalkozni vele. Szerintem éppen ellenkezőleg.”

Mindenkinek megvannak a maga kis függései. Semmiségek, tényleg nem kellene túllihegni őket. Egy cigi a nap végén, egy darab csoki, csak még egy falat a hűtő nyitott ajtaja előtt, csak egy feles/kávé reggel… a sor végtelen. Sokba sem feltétlenül kerülnek ezek a dolgok, sokat nem is árthatnak. Ez így van. Nem az az egy cigi árt a gyereknek, amit még elszív valaki este egy nehéz nap után, főleg, ha ezt az erkélyen és nem a gyerek mellett teszi. Nem. A gondolat az, ami árt, és nemcsak a gyereknek, hanem saját magának. Az, amiért elővette pont a cigit, a csokit, a pálinkáspoharat, bármit.

Nem maga a tárgy vagy a folyamat a káros, hanem az, ami miatt folyton visszatérünk hozzá.

A könyv így fogalmazza meg: „…a függést okozó szerek használata meglehetősen általános. Most azonban pontosítani szeretném, melyek azok a tulajdonságok, amik közösek bennük. A bódítószerek használatához a viselkedés kényszeressége kapcsolódik, mintha használója képtelen lenne viselkedését irányítani – a szer átveszi azt tőle, és már maga a függőségben szenvedő sem érti saját viselkedését, és döbbenettel látja azt. Szeretné ugyan megtartani önmagáról azt a képet, hogy ő önmaga és ura a saját életének, de mivel a valóságban ez nem működik, kénytelen magának és másoknak is esztelen viselkedését megmagyarázni, azaz úgy kell beállítania azt, mintha egy észszerűen cselekvő ember tetteiről volna szó. Itt jön a képbe a függőség meglétének tagadása. Ennek több módja is van. A legáltalánosabb talán az, hogy észszerű okokat és ürügyet talál ki viselkedésére…”

Nem maga a tárgy vagy a folyamat a káros, hanem az, ami miatt folyton visszatérünk hozzá. - Tommy Hellsten: Víziló a nappaliban könyv - együttfüggés

Nem a “mit” a kérdés, hanem a “miért”…

Tudatosan vagy sem, de mintát mutatunk a gyerekeinknek

Senkinek ne legyenek illúziói. Azért mert a gyerek nem látja, hogy elszívjuk még a lefekvése után azt a cigit, megisszuk még azt a felest, megesszük azt a kis csokit, lehet, hogy nem TUDJA tudatosan, de igenis ÉRZI, hogy valamit, amit nem tudunk feldolgozni, belefújjuk a füstbe, belekortyoljuk a pohárba és beleharapjuk a csokiba, ahelyett, hogy megoldanánk, és tudattalanul is ez mintaként fog állni előtte. Hogy képes lesz-e ő majd feldolgozni ezt, és pluszban még a saját kis „semmiségeit” is, az már jórészt rajta áll felnőttként. Addig azonban a minta hat rá, ha tetszik, ha nem.

A Bruce Lee életéről szó filmben hallottam, amint Bruce Lee mestere nagyjából a következőket mondja tanítványának:

Amelyik démonoddal nem küzdesz meg te magad, azzal a gyerekeidnek kell majd megküzdenie.

És ez így van a mi kis ártatlannak vélt függéseinkkel is ezekkel a kis „semmiségekkel”, ami azonban mégsem semmiség, ha egyszer valaki rá mer kérdezni, és rögtön kötelességünknek érezzük, hogy megvédjük magunkat bármi áron: mi nem vagyunk függők, csak mások túllihegik a dolgot.

Az én családomban nem volt jelen az alkohol…

Ittak a szüleink sört, bort, pálinkát is, de jelentéktelen volt. Anyukám hatalommániája és erőszakossága annál inkább látható volt, de csak számunkra. A külvilág felé mintaszülő volt.

De függött a hatalomtól. Mi pedig az ő függésétől.

Mindent kontrollálnia kellett, és ha valami nem úgy történt, ahogy ő akarta, válogatott lelki és fizikai bántalmazásban részesítette az elkövetőt, lett légyen az bárki. Komoly bűneink voltak: 6 évesen késtünk néhány percet otthonról, belefeledkezve az udvaron játékba és lekésve az este hat órai szent vacsoraidőt (óránk persze nem volt) ezért kaptunk körmöst (aki nem tudja mi az: fakánállal ütik az ember körmeit a kezén) – megvolt a tarifa is, hány perc után mennyi járt – és persze nem kaptunk vacsorát. Vagy hétvégén nem takarítottunk föl időben, mert kb. 5-6 éves korunktól mindenkinek megvolt a munkája, fürdőszoba- és wc-takarítás felelőse, konyhafelelős és a lakás többi részéért felelős. De mi néha játszani vagy mesét nézni is szerettünk volna… Komoly bűnök ezek. Szíjat érdemel az elkövetője, hogy hurkás legyen a háta tőle, nem igaz?

A bátyám nem is tudott megküzdeni a gyermekkorából magával hozott démonaival.

37 évesen a születésnapi torta gyertyája után az élete lángját is elfújta. A húgom más utat választott a menekülésre és gyógyulásra. Én beleőszültem, tanultam gőzerővel, bármit, ami csak elém került és könyveket fordítottam, valamiért éppen az önfejlesztés témájában – micsoda véletlen… De ha tetszik, ha nem, meg kellett küzdenünk az együttfüggés okozta démonokkal, amit gyermekkorunk történései hívtak életre. Ki-ki a maga módján próbálta megoldani, vagy épp szerződést bontott az életével, ami a megoldás teljes hiánya. És ebből a szempontból majdnem mindegy, miféle együttfüggés okozta a lelki sebeket gyerekként. Már ott vannak.

mindegy, miféle együttfüggés okozta a lelki sebeket gyerekként. - Tommy Hellsten: Víziló a nappaliban könyv - együttfüggés

A gyerekkori élmények alapjaiban határozzák meg az életünk alakulását.

Mindegy, hogy alkohol, cigi, munka vagy játék…

Ha azonban végiggondoljuk, mi az, vagy minek a hiánya az, ami leültet minket a nap végén, vagy éppen a nap kezdetén egy tipikus és kényszeres rituáléra, akkor ennek a felismerése után tenni is tudunk ellene vagy érte. A könyv következő idézetébe nyugodtan behelyezhetjük a dohányost, a játékfüggőt, vagy ami csak tetszik, vagy inkább nem, a saját környezetünkben:

„Az alkoholista mintegy a kedvezőtlen körülmények áldozata, aki ártatlanul szemléli élete képeit, ahol vele rossz történik, amin nem tud változtatni. Az áldozati szerepet jelzik az alkoholisták tipikus kifejezései is: „inni kellett, úgy itatta magát, kénytelen voltam inni…”

Mintha az alkoholista ártatlanul és tehetetlenül volna kénytelen végignézni, ahogy jobb keze leönti a torkán az alkoholt, anélkül, hogy ő a rosszalláson kívül bármit tehetne ellene.
Hallottam egyszer egy történetet, amely jól szemlélteti mindezt:

“Egy fiatal, új AA-csoporttag arról panaszkodott, hogy egyszerűen lehetetlen elmennie egy kocsma mellett anélkül, hogy ne akarjon bemenni, ezért aztán gyakran kénytelen kocsmába menni a munkája helyett. Egy idősebb csoporttag megkérdezte tőle: „Eero, van kalapod?” Eero nagyon meglepődött a kérdésen, de azt válaszolta, hogy van. „na, akkor – folytatta az idősebb férfi – legközelebb, amikor azon az utcán mész, vedd a kalapot a kezedbe, és öt méterrel a kocsma előtt dobd el az utca túlsó vége felé olyan erősen, amilyen erősen csak tudod. Ha a kalap repülés közben irányt változtat, és egyenesen a kocsmába repül, akkor tényleg működik ott valamiféle kényszerítő erő. Akkor nyugodt lelkiismerettel menj be te is gyorsan utána. Amennyiben azonban nem így történik, akkor nincs ott semmiféle szívóerő, azaz
te magad döntöd el, bemész-e vagy sem.”

Lehet, hogy tényleg csak kis „semmiség”, amit talán sarkítva írunk le, hogy biztosan érezni lehessen mi az, amit mondani szeretnénk, mint a könyv fenti példájában, akkor csak lépj tovább, nem Neked szól. De ha ez megfog valakit annyira, akár azon a szinten is, hogy azonnal tagadni kezdi, az jelzi, hogy jó nyomon haladunk: Itt lehet valami, amit érdemes lenne a felszínre hozni: A láthatatlan vízilóból egy látható és támogató társat az életre. Szép feladat, ugye? 🙂

Ebben segít a Víziló a nappaliban című könyv!

Megnézem a könyvet

Az élet gyermeke könyv már megjelent

Egy új könyv az együttfüggésről...

...végre magyarul is

Rendeld meg együtt!